A korabeli statisztikák összesen 7 nagy felekezeti és 7 nagy anyanyelvi csoport, továbbá az „egyéb” kategóriába tartozók adatait számszerűsítették. Ritkább esetekben az utóbbiba eső csoportokat is konkretizálták, főleg az anyanyelvi csoportok esetében. A házassági statisztikák nem tartoztak ezek közé, s mivel az „egyéb” kategória összetételében rendkívül heterogén, mindkét kategórián belül csupán a hét főcsoport adatait dolgoztuk fel. Ez azt jelenti, hogy a vallási adatok esetében a felekezeteken kívüliek – az adott korszakban egyébként még igen csekély létszámot képviselő – szűk körét szintén kihagytuk a vizsgálandó csoportok közül.

Fontos tisztáznunk, hogy a 20. század elején az adatfelvételkor – legyen szó házassági statisztikákról vagy népszámlálásról – a nemzetiségi/etnikai hovatartozást, identitást nem rögzítették, csupán az anyanyelvi besorolást. A nemzetiség, mint önálló mutató csak az 1941-es népszámláláskor jelent meg, addig pedig könnyen megtörténhetett, hogy például egy magyar identitású, otthon is magyarul beszélő sváb németként lett regisztrálva, amennyiben gyermekként még felmenői nyelvét használta – miközben például a cigányság magyarul beszélő részét automatikusan az államalkotó nemzethez sorolták. Jelen esetben azonban eltekintünk az anyanyelvi csoport, az etnikum és a nemzetiség megkülönböztetett értelmezésétől, s végig szinonimákként használjuk e kifejezéseket.

Esetünkben a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy amíg a magyarok nyelvtudására vonatkozó statisztikákban még az amúgy önálló főcsoportokat alkotó horvát és szerb nyelvet is összevonták (ez esetben egyébként jogosan), addig a Horvátországon kívüli délszláv népcsoportokat (bunyevácok, sokácok, stb.) külön szerepeltették, méghozzá az „egyéb” kategórián belül. Mivel a nyelvtudásra vonatkozó adatok táblázatos rendezése során szimmetrikus adatpárok létrehozására törekedtünk – például a németek magyarnyelv-ismeretére vonatkozó százalékértéket a magyarok németnyelv-tudásáról szóló mutatóval kapcsoltuk párba –, a délszláv népcsoportok esetében ezt úgy oldottuk meg, hogy egyaránt kiszámítottuk a horvátok, a szerbek és összesítve a (bunyevácokkal együtt vett) „délszlávok” magyarnyelv-tudásának százalékértékeit.

Az etnikai és felekezeti vegyes házasságok, valamint a magyarok és a nemzetiségek kölcsönös nyelvismeretére vonatkozó adatok esetében egyaránt a lehető legkisebb területi egységre vonatkozóan dolgoztuk fel az adatokat. Ez jelen esetben a törvényhatóságokat, vagyis a vármegyéket és a törvényhatósági jogú városokat (tjv.) jelenti. A teljes Magyar Királyságra vetítve ez 71 vármegyét és 30 tjv-t jelent, kiegészítve az önálló státussal bíró Fiumével. A vegyes házasságra vonatkozó értékek esetében a tjv-k száma eggyel kevesebb, ugyanis Miskolcról, mint önálló tjv-ről csak 1909-től vannak adataink, így az évtized-értékek sorában a miskolci értékek a Borsod vármegyei adat foglalja magába.

A Magyar Királyságra és annak rész-országaira (Magyarország, valamint Horvát- és Szlavónországok, rövidítve Horvátország) kiszámított értékeket külön linkekben is feltüntettük. Mivel azonban Horvátország esetében a helyi statisztikai hivatal a horvátok és szerbek éves házasodási adatait egészen 1905-ig összesítve tette közzé, a horvátországi vármegyékre és tjv-kre, valamint az országos adatok közül a Horvátországra, és ennek nyomán a Magyar Királyságra vonatkozó értékek valójában csak egy fél évtizedet fognak át (1905–1910), míg a horvát területek nélkül vett Magyarország esetében az értékek a teljes évtized valóságát tükrözik.

Fontos kérdés, hogy egy vármegye vagy tjv. esetében mi az a létszámminimum, ahonnan egy adott etnikum jelenlétét már mérvadónak tekinthetjük. A Kárpát-medence vármegyéi akkor is tele voltak néhány tíz fős, ráadásul sokszor szétszórtan élő anyanyelvi csoportokkal. Vajon van-e értelme ezek esetében bármilyen általános etnodemográfiai értékről beszélnünk?

Mivel a szórványban élő csoportok értékeire is kíváncsiak voltunk, a nyelvismeret-statisztikák esetében – meglehetősen önkényes logikával – minimálisan 100 főben határoztuk meg azt a vármegyei vagy városi népességet, amelynek esetében még érdemes külön kimutatásokat készíteni. A vegyes házassági adatoknál viszont, mivel ott csak az érintett anyanyelvi csoportnak csak egy egész kicsiny hányadát vizsgáltuk, indokoltnak tartottuk, hogy egy egész évtizedre vonatkozóan „várjuk el” tőlük a száz fős létszámminimum „biztosítását”.

A módszertani eljárások sorában kell szólnunk azokról a mutatókról is, amelyekkel magának a vegyes házasságnak a gyakoriságát mérjük. A legfontosabb tisztázandó kérdés az, hogy egy adott etnikum vagy felekezet vonatkozásában a vegyes házasságoknak, vagy pedig az abban élő személyeknek az arányára vagyunk-e kíváncsiak. A különbség rögtön nyilvánvaló, ha elképzelünk egy tisztán magyar és egy magyar–ruszin házaspárt. Ez azt jelenti, hogy a megköttetett házasságoknak a fele vegyes, miközben a házasságban élő magyaroknak az egyharmada él ilyen kapcsolatban. Ha a vegyes házasságok szociológiai-demográfiai következményeit (például a gyengébb identitású fél – vélhetően két-három generáción belül lezajló – potenciális beolvadását, illetve annak az etnikai közösségre gyakorolt számbeli hatását) vesszük alapul, egyértelműen az érintett személyek százalékaránya a helyes mutató – ráadásul ebben az esetben a menyasszonyok és a vőlegények érintettségi szintje is könnyen kimutatható. Mivel azonban a témával foglalkozó közbeszédben jellemzően a vegyes házasságok aránya a bevett mutató, táblázatainkban ez utóbbinak az értékeit is feltüntettük.

Végül, de nem utolsósorban közzétesszük az adatfeldolgozások forrásául szolgáló kiadványok listáját is:

• A Magyar Korona országainak 1900., 1901. és 1902.évi népmozgalma – Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal (közread.), Vargha Gyula (előszót), Kovács Alajos (közrem.), Zoricic, Milovan (közrem.) – Magyar statisztikai közlemények. Ú. S. 7. köt. – Budapest, 1905. – VIII, 106, 675 p
• A Magyar Szent Korona országainak 1903., 1904. és 1905. évi népmozgalma – Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal (közread.), Vargha Gyula (előszó) – Magyar statisztikai közlemények. Ú. S. 22. köt. – Budapest, 1907. – XL, 85, 752 p.
• A Magyar Szent Korona országainak 1906., 1907. és 1908. évi népmozgalma – Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal (közread.), Vargha Gyula (előszó), Kovács Alajos (közrem.) – Magyar statisztikai közlemények. Ú. S. 32. köt. – Budapest, 1910. – VIII, 85, 773 p.
• A Magyar Szent Korona országainak 1909., 1910., 1911. és 1912. évi népmozgalma – Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal (közread.), Buday László (előszó), Kovács Alajos (szerk.) – Magyar statisztikai közlemények. Ú. S. 50. köt. – Budapest, 1916. – IX, 189, 947 p.
• A Magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszámlálása. 5. r. Részletes demográfia – Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal (közread.) – Magyar statisztikai közlemények. Ú. S. 61. köt. – Budapest, 1916. – IV, 635 p.